Utazás

Koromsötét szobában ébredek. Már nem tudom követni, hogy melyik település, melyik hegy, milyen romváros, de azt tudom, hogy a hegyet tisztelni kell, és megállnék, mert már nem bírják a lábaim. Lehet, hogy megint áramszünet van, mint Espinarban, ott este elment az áram, és reggelre sem változott a helyzet. Én meg azon szorongtam négy gyapjúpokróc és egy paplan órmótlan súlya alatt, hogy valaki egyszer belép a szobába, elszedi a maradék 200 dolláromat, papírjaimat és a telefonomat, én meg ott maradok az elfelejtett spanyol nyelvtudásommal és a vérző orral négyezer méteren, egy bányavárosban. A többieket pedig elvesztem, mert ők kimentek sétálni a városba, csak én fekszem a szállodában gyomorrontással az ágyban, ismeretlen helyi piruláktól várva jobbulást.

Az oldalamra fordulok, és megkeresem az ágy szélét, majd annak mentén lassan leeresztem a bal kezem az ágy mellé, és tájékozódni próbálok, tapogatom a padlót. Megszédülök, arra gondolok, hogy egy szakadék szélén fekszem, és a kezem már a kanyon oldalán van, most már biztos, hogy le fogok zuhanni.

Aztán, a zuhanás előtti pillanatban valami puhába akad a kezem, átsimítom, és megpróbálok rájönni, hogy mi lehet. Pár másodperc után megnyugszom, a medve formájú téli mamuszom egyik fele van a kezemben, a szobaajtó csukva, azért sötét a szoba, a kutya pedig az ágy végében figyeli kissé zavart performanszom.

Hazaértem.